Angol műfordító műhely Imreh Andrással

Angol műfordító műhely Imreh Andrással

Helyszín: Café Zsivágó (Budapest, Paulay Ede utca 55.)

Téma: Seamus Heaney hamarosan megjelenő, Élőlánc című kötete

Március 2-án 19 órától a Zsivágó kávézóban megrendezzük a hatodik Horizont műfordító műhelyünket. A korábbi alkalmakat Nádasdy Ádám, Gerevich András, Tótfalusi Ágnes, Márton László és Imrei Andrea tartották. 

Imreh András költő, műfordító, szerkesztő többek közt Seamus Heaney, Robert Frost és Jorge Luis Borghes verseinek tolmácsolója. Segítségével bepillantást nyerhetünk az Élőlánc és más Heaney kötetek fordításának műhelytitkaiba.

Az ír Nobel-díjas költő, Seamus Heaney utolsó verseskötetét 2006-os szélütése után írta. Az egészségi állapota ellenére, az öregeségnek és betegségnek semmilyen jelen nem érződik sem a teremtőerőn, sem a megformálás mívességén. A témákon persze igen: a korábban is jelen lévő halál személyesebb hangsúlyt kap. És a visszajárás is: gyerekkorhoz, szülői házba, a fiatalság színtereire. Ahogy a címe is mutatja, az egyén halandóságán túl az ember egzisztenciális szolidaritására, a generációk szívós stafétájára, az élet túlélésére fókuszál.

A Négyfogásos menü:

1. Hogyan vasaljuk az angol "-ing"-eket? Uncoupled

2. Hátsó gondolatok fordítása. Derry Derry Down

3. Írországi angol : brit angol = x : magyar. Kísérletek egy egyenlet megoldására. An Old Refrain

4. Amikor a vers inkább zene, mint tartalom. Eelworks IV.

Seamus Heaney verseinek fordításához ajánlott olvasgatni ezt a weboldalt:

fawbie.com

Az alábbi versek fordításával lehet készülni.

Uncoupled

I

Who is this coming to the ash-pit

Walking tall, as if in a procession,

Bearing in front of her a slender pan

Withdrawn just now from underneath

The firebox, weighty, full to the brim

With whitish dust and flakes still sparking hot

That the wind is blowing into her apron bib,

Into her mouth and eyes while she proceeds

Unwavering, keeping her burden horizontal still,

Hands in a tight, sore grip round the metal knob,

Proceeds until we have lost sight of her

Where the worn path turns behind the henhouse.

II

Who is this, not much higher than the cattle,

Working his way towards me through the pen,

His ashplant in one hand

Lifted and pointing, a stick of keel

In the other, calling to where I’m perched

On top of a shaky gate,

Waving and calling something I cannot hear

With all the lowing and roaring, lorries revving

At the far end of the yard, the dealers

Shouting among themselves, and now to him

So that his eyes leave mine and I know

The pain of loss before I know the term.

Derry Derry Down

I

The lush

Sunset blush

On a big ripe

Gooseberry:

I scratched my hand

Reaching in

To gather it

Off the bush,

Unforbidden,

In Annie Devlin’s

Overgrown

Back garden.

II

In the storybook

Back kitchen

Of The Lodge

The full of a white

Enamel bucket

Of little pears:

Still life

On the red tiles

Of that floor.

Sleeping beauty

I came on

By the scullion’s door.

An Old Refrain

I

Robin-run-the-hedge

We called the vetch –

A fading straggle

Of Lincoln green

English stitchwork

Unravelling

With a hey-nonny-no

Along the Wood Road.

Sticky entangling

Berry and thread

Summering in

On the tousled verge.

II

In seggins

Hear the wind

Among the sedge,

In boortree

The elderberry’s

Dank indulgence,

In benweed

Ragwort’s

Singular unbending,

In easing

Drips of night rain

From the eaves.

Eelworks

IV

Sweaty-lustrous too

The butt of the freckled

Elderberry shoot

I made a rod of,

A-fluster when I felt

Not tugging but a trailing

On the line, not the utter

Flip-stream frolic-fish

But a foot-long

Slither of a fellow,

A young eel, greasy grey

And rightly wriggle-spined,

Not yet the blueblack

Slick-backed waterwork

I’d live to reckon with,

My old familiar

Pearl-purl

Selkie-streaker.

Angolos műfordító műhely a FISZ-táborban Gerevich Andrással

Idén július 18-22-én rendezik meg a FISZ nyári táborát Visegrádon. A tavalyi, meglehetősen tanulságos alkalom után idén is Gerevich Andrást hívtuk meg a táborba, hogy együtt fordítson velünk angolból. Műhelyvezetőnket tavaly már bemutattuk, idén ugyanakkor több időt tölthetünk vele, éppen ezért négy verset is mellékelt fordításra. Gerevich kérése, hogy a műhelyen résztvenni kívánók fordítsanak le belőle hármat (de legalább kettőt), illetve lehetőség szerint hozzanak magukkal 1-3 önszorgalomból lefordított verset is eredetiben és magyar fordításban. A 3-6 vers fordítását a műhelyvezető az andras.gerevich@gmail.com címre várja.

Gerevich azokra is gondolt, akik nem angolosok: “Ha a fordító nem angolból fordít, akkor készüljön a fordításilag problematikus pontok prezentálására: mi az, amit nem tud magyarul megoldani, vagy amire sok lehetőség van, de egyik sem tűnik jónak vagy pontosnak, és ezeket a csoport közösen megvitatja.”

A beküldés határideje július 17., péntek.

Frank O’Hara

ANIMALS
             
             
Have you forgotten what we were like then
when we were still first rate
and the day came fat with an apple in its mouth
   
it's no use worrying about Time
but we did have a few tricks up our sleeves
and turned some sharp corners
   
the whole pasture looked like our meal
we didn't need speedometers
we could manage cocktails out of ice and water
   
I wouldn't want to be faster
or greener than now if you were with me O you
were the best of all my days



***


Lawrence Ferlinghetti

IN GOYA’S GREATEST….


In Goya’s greatest scenes we seem to see
                                           the people of the world
       exactly at the moment when
             they first attained the title of
                                                             ‘suffering humanity’
          They writhe upon the page
                                        in a veritable rage
                                                                of adversity
          Heaped up
                     groaning with babies and bayonets
                                                       under cement skies
            in an abstract landscape of blasted trees
                  bent statues bats wings and beaks
                               slippery gibbets
                  cadavers and carnivorous cocks
            and all the final hollering monsters
                  of the
                           ‘imagination of disaster’
            they are so bloody real
                                        it is as if they really still existed

    And they do

                  Only the landscape is changed

They still are ranged along the roads
          plagued by legionnaires
                     false windmills and demented roosters
They are the same people
                                     only further from home
      on freeways fifty lanes wide
                              on a concrete continent
                                        spaced with bland billboards
                        illustrating imbecile illusions of happiness

                       The scene shows fewer tumbrils
                                                but more strung-out citizens
                                                                     in painted cars
                               and they have strange license plates
                           and engines
                                           that devour America


***


Ted Hughes

PIBROCH


The sea cries with its meaningless voice
Treating alike its dead and its living,
Probably bored with the appearance of heaven
After so many millions of nights without sleep,
Without purpose, without self-deception.

Stone likewise. A pebble is imprisoned
Like nothing in the Universe.
Created for black sleep. Or growing
Conscious of the sun's red spot occasionally,
Then dreaming it is the foetus of God.

Over the stone rushes the wind
Able to mingle with nothing,
Like the hearing of the blind stone itself.
Or turns, as if the stone's mind came feeling
A fantasy of directions.

Drinking the sea and eating the rock
A tree struggles to make leaves-
An old woman fallen from space
Unprepared for these conditions.
She hangs on, because her mind's gone completely.

Minute after minute, aeon after aeon,
Nothing lets up or develops.
And this is neither a bad variant nor a tryout.
This is where the staring angels go through.
This is where all the stars bow down.


***

Benjamin Fraser

THEIR SPIRITS BEAT UPON MINE


Their spirits beat upon mine
Like the wings of a thousand butterflies.
I closed my eyes and felt their spirits vibrating.
I closed my eyes, yet I knew when their lashes
Fringed their cheeks from downcast eyes,
And when they turned their heads;
And when their garments clung to them,
Or fell from them, in exquisite draperies.
Their spirits watched my ecstasy
With wide looks of starry unconcern.
Their spirits looked upon my torture;
They drank it as it were the water of life;
With reddened cheeks, brightened eyes,
The rising flame of my soul made their spirits gilt,
Like the wings of a butterfly drifting suddenly into sunlight.
And they cried to me for life, life, life.
But in taking life for myself,
In seizing and crushing their souls,
As a child crushes grapes and drinks
From its palms the purple juice,
I came to this wingless void,
Where neither red, nor gold, nor wine,
Nor the rhythm of life are known

Spanyol műfordító műhely Imrei Andreával: szövegek

Hosszú szünet után, május 11-én, a szokásoktól eltérően hétfőn, 19 órától ismét jelentkezik a Horizont, a FISZ Műfordító Műhelye, ahol ezúttal spanyolból fordítunk majd Imrei Andreával.

A műhelyvezető ezúttal nagy kedvencétől, Julio Cortázartól választott két, szorosan összetartozó mikronovellát, egypercest az Historia de cronopios y famasból, a plakát alatt mindkettő megtalálható. Fontos, hogy ezúttal is hamarabb ott leszünk már a műhely helyszínén, ha kevés volt az időd, de hamarabb odaérsz, hozunk szöveget, papírt, lehet fejtegetni.

Julio Cortázar:

Tía en dificultades

¿Por qué tendremos una tía tan temerosa de caerse de espaldas? Hace años que la familia lucha para curarla de su obsesión, pero ha llegado la hora de confesar nuestro fracaso. Por más que hagamos, tía tiene miedo de caerse de espaldas; y su inocente manía nos afecta a todos, empezando por mi padre, que fraternalmente la acompaña a cualquier parte y va mirando el piso para que tía pueda caminar sin preocupaciones, mientras mi madre se esmera en barrer el patio varias veces al día, mis hermanas recogen las pelotas de tenis con que se divierten inocentemente en la terraza y mis primos borran toda huella imputable a los perros, gatos, tortugas y gallinas que proliferan en casa. Pero no sirve de nada, tía sólo se resuelve a cruzar las habitaciones después de un largo titubeo, interminables observaciones oculares y palabras destempladas a todo chico que ande por ahí en ese momento. Después se pone en marcha, apoyando primero un pie y moviéndolo como un boxeador en el cajón de resina, después el otro, trasladando el cuerpo en un desplazamiento que en nuestra infancia nos parecía majestuoso, y tardando varios minutos para ir de una puerta a otra. Es algo horrible.

Varias veces la familia ha procurado que mi tía explicara con alguna coherencia su temor a caerse de espaldas. En una ocasión fue recibida con un silencio que se hubiera podido cortar con guadaña; pero una noche, después de un vasito de hesperidina, tía condescendió a insinuar que si se caía de espaldas no podría volver a levantarse. A la elemental observación de que treinta y dos miembros de la familia estaban dispuestos a acudir en su auxilio, respondió con una mirada lánguida y dos palabras: «Lo mismo». Días después mi hermano el mayor me llamó por la noche a la cocina y me mostró una cucaracha caída de espaldas debajo de la pileta. Sin decirnos nada asistimos a su vana y larga lucha por enderezarse, mientras otras cucarachas, venciendo la intimidación de la luz, circulaban por el piso y pasaban rozando a la que yacía en posición decúbito dorsal. Nos fuimos a la cama con una marcada melancolía, y por una razón u otra nadie volvió a interrogar a tía; nos limitamos a aliviar en lo posible su miedo, acompañarla a todas partes, darle el brazo y comprarle cantidad de zapatos con suelas antideslizantes y otros dispositivos estabilizadores. La vida siguió así, y no era peor que otras vidas.


Julio Cortázar:
Tía explicada o no

Quien más quien menos, mis cuatro primos carnales se dedican a la filosofía. Leen libros, discuten entre ellos y son admirados a distancia por el resto de la familia, fiel al principio de no meterse en las preferencias ajenas e incluso favorecerlas en la medida de lo posible. Estos muchachos, que me merecen gran respeto, se plantearon más de una vez el problema del miedo de mi tía, llegando a conclusiones oscuras pero tal vez atendibles. Como suele ocurrir en casos parecidos, mi tía era la menos enterada de estos cabildeos, pero desde esa época la deferencia de la familia se acentuó todavía más. Durante años hemos acompañado a tía en sus titubeantes expediciones de la sala al antepatio, del dormitorio al cuarto de baño, de la cocina a la alacena. Nunca nos pareció fuera de lugar que se acostara de lado, y que durante la noche observara la inmovilidad más absoluta, los días pares del lado derecho y los impares del izquierdo. En las sillas del comedor y del patio, tía se instala muy erguida; por nada aceptaría la comodidad de una mecedora o de un sillón Morris. La noche del Sputnik la familia se tiró al suelo en el patio para observar el satélite, pero tía permaneció sentada y al día siguiente tuvo una tortícolis horrenda. Poco a poco nos fuimos convenciendo, y hoy estamos resignados. Nos ayudan nuestros primos carnales, que aluden a la cuestión con miradas de inteligencia y dicen cosas tales como: «Tiene razón». ¿Pero por qué? No lo sabemos, y ellos no quieren explicarnos. Para mí, por ejemplo, estar de espaldas me parece comodísimo. Todo el cuerpo se apoya en el colchón o en las baldosas del patio, uno siente los talones, las pantorrillas, los muslos, las nalgas, el lomo, las paletas, los brazos y la nuca que se reparten el peso del cuerpo y lo difunden, por decir así, en el suelo, lo acercan tan bien y tan naturalmente a esa superficie que nos atrae vorazmente y parecería querer tragarnos. Es curioso que a mí estar de espaldas me resulte la posición más natural, y a veces sospecho que mi tía le tiene horror por eso. Yo la encuentro perfecta, y creo que en el fondo es la más cómoda. Sí, he dicho bien: en el fondo, bien en el fondo, de espaldas. Hasta me da un poco de miedo, algo que no consigo explicar. Cómo me gustaría ser como ella, y cómo no puedo.

Problémák és szövegek Márton László műhelyéhez

Mint előző bejegyzésünkben írtuk, decemberben németről fordítunk Márton Lászlóval, a szöveg pedig a 16. századból szól hozzánk: műhelyvezetőnk Luther asztali beszélgetéseiből válogatott rövidebb részleteket. A szöveg természetéből fakadóan izgalmas fordítói feladatnak tűnik szóbeliség és írásbeliség, régi és új nyelv, megértés vagy megfejtés kapcsolatát feltérképezni: a műhelyre jelentkezőket arra biztatjuk, akár egy-egy részlet fordítása esetén is jöjjenek bátran, szívós szövegnek, de egyben szórakoztató estének nézünk elébe. A szövegek alant:  

Tischreden
Oder
Colloqvia Doct.
Mart. Luthers

Eisleben, 1566

[fol. 601/b] Was Deudschland verderbt.

Wozu dienet doch / sprach D. Mart. Luther / so viel Zienen Gefess / es ist nur ein vberflüssiger vnrat / Ja verderb Türcken / Tartern / Italianer vnd Wahlen brauchen solchs nicht / denn nur zur Notdurfft / Allein wir Deudschen / Behmen / Polen etc. prangen damit / Alles bringen wir also vmb / vnd verspendens / vnd werdens vnnütz an / mit vberflüssiger Kleidung / Seidenwerck / fressen vnd sauffen / Das wissen die Fucker vnd Franckfurdische Messen wol / wie wir das vnsere vernarren vnd verschleudern / wir sind vntrew / Gleuben nicht das ein Gott sey.

[fol. 52/B] Gott sorget fur vns.

GOTT hat die Sperling geschaffen / darumb sol on seinen willen keiner auff die Erde fallen. Nu aber hat Gott nicht allein Menschen geschaffen / sondern auch fur sie seinen lieben Son leiden lassen / darümb wird vnd mus er viel mehr fur vns sorgen / denn fur die vnnützen Sperlinge.

[fol 71/b] Worumb die Heiden so schön ding vom Tode geschrieben.

Mich nimet offt wunder / sprach D. Martinus Luther / was doch die Heiden bewogen / das sie so schön ding vom Tode geschriben haben /  weil er so grawsam / greslich vnd heslich ist˜. Aber wenn ich gedencke an die Welt / so wundert es mich gar nichts / denn sie haben vnter sich viel Bubenstück von jrer Oberkeit sehen müssen / die jnen wehe gethan / haben sie mit nichts anders denn mit dem tode bedrawen konnen. Haben die Heiden den Tod so gering geachtet / ja so ehrlich vnd hochgehalten / wie viel mehr solten wir Christen es thun˜. Denn die armen Leute haben vom ewigen Leben weniger denn nichts gewust / wir wissens aber / noch fürchten wir vns vnd erschrecken so hart / wenn man vns vom Tode saget. Wolan es sind vnsere Sünde / vnd wir mussen bekennen das wir erger denn die Heiden leben / darumb geschiet vns nicht vnrecht daran. Denn je grösser Sünde / je grawsamer der Tod ist / das sihet man an den Leuten die wider Gottes Gebot gehandelt haben / vnd sterben sollen / oder das man jnen vom Jüngsten Tage saget / wie sie zagen vnd toben / wenn sie gleich frisch vnd gesund sind / solche Kreutlin sind wir.

[fol. 443] Weiber Klugheit.

Doctor Martinus Luther lachete seiner Kethen / die wolte klug sein / vnd sagte / GOTT hat ein Man geschaffen / vnd gegeben eine breite Brust / nicht breite Hüfften / Auff das der Man an dem Ort kan Weisheit fassen / Aber der Ort da der Vnflat heraus geht / kleine sey /Welchs an einem Weibe vmbkekert ist / Drümb hats viel Vnflats / vnd wenig Weisheit.

[fol. 307/b] Von Milchdiebin.

Anno 38. den 25. Augusti / ward viel geredt von Hechsen / vnd Zeuberin / die Eyer aus de Hünernesten / Milch vnd Butter stelen / Sprach Doct. Mart. Mit denselben sol man keine Barmhertzigkeit haben / Ich wolte sie selber verbrennen / Wie man im Gesetz list / das die Priester angefangen haben / die Vbeltheter zu steinigen. Man sagt aber / das solche gestolene Butter stincke / vnd falle zu bodem im Essen / Vnd das solche Zeuberin darnach / wenn man jnen wider ein schalckheit wil thun / vom Teufel weidlich vexirt vnd geplagt sollen werden. Die Dorffpfarrherr vnd Schulmeister haben vorzeiten jre Kunst gewust vnd sie wol geplaget. Vnd sagete / weie ein mal auff S. Johanstage / ins Johans fewr ein Ochsenkopff vom Zaune were gelegt worden / da were ein grosser hauffe Zeubererin dahin komen / vnd auffs höchste gebeten / Man wolte sie lassen Liechte vnd Kertzen anbrennen. Aber D. Pomers Kunst ist die beste / Das man sie mit Drecke plaget / vnd den offt rüret in der Milch / so stinckt jr ding alles / Denn als seinen Kühen die Milch auch gestolen ward / streiffete er flugs seine Hosen ab / vnd setzete einen Wechter in einen Asch vol Milch / vnd rürets vmb / vnd saget / Nu frett Tüfel / darauff ward jm die Milch nicht mehr entzogen.

[fol. 430] Das rechtschaffene Liebe zwischen Eheleuten seltzam sey.

Eine hübsche Jungfraw an einem orte / die sonst viel statliche Freier hatte / nam einen Pfaffen vmb Geldes willen / Da sprach Doktor Martinus Luther / Das Geld hat die Jungfraw Reginen Königin vberwunden.
Darnach ward geredet / Wie ein seer hübsch Megdlein were einen [!] alten wünderlichen Kröpel / vnd geitzigen Widwer gegeben / welcher zuuor mit seinem Weibe hart vnd vbel were vmbgangen / vnd da er sie nu offt wol geplaget / hatte sie gesaget / Kan denn dein der Teufel nicht los werden / Wenn er dich so lange in der Helle gehabt hette / so solt er dein vberdrüssig sein worden / Da sprach D. Mart. / GOTT der HERR gebe jr seinen Segen / vnd dieses Hochzeit Liedlin / Das er ein Eiuerer sey / wie die alten Menner gemeiniglich plegen zu sein gegen jungen Weibern. Ach lieber HERR GOTT / welch ein gros / Aber seltzam ding ists doch / Weib vnd kinder recht lieb haben~. Einen Sack können wir wol lieb haben / Aber ein ehelich Weib nicht wol / Es mus ein fromer Man vnd ein from Weib sein / der sein Gemahl vnd Kinder von Hertzen liebet / Also vnterdrückt vnd dempfft der Satan Gottes Ordnung vnd die Natürliche Zuneigung vnd Liebe in vns / Denn was wir thun sollen / das können vnd wollen wir nicht thun.

Fordíts Márton Lászlóval németből!

A huszadik és huszonegyedik századi sztárírók és -költők szövegeinek vesézése után hatalmas fordítói kalandban lehet része annak, aki bízik soron következő kiváló németes kalauzunkban, Márton Lászlóban, aki egy igazi klasszikust tesz kortárssá, hiszen „minden, amit megértünk, kortárs”.

December 10-én, szokás szerint szerdán, szokás szerint 19 órától, és szokás szerint a Rohamban tartjuk negyedik műfordító műhelyünket: Nádasdy Ádám és Gerevich András angol estjei- és délutánja, valamint Tótfalusi Ágnes Houellebecq-leckéje után Márton László hozza el a napokban boltokba kerülő Luther-újrafordításának egyes részleteit.

Márton Lászlót aligha kell bárkinek is bemutatni: írói és drámaírói profilját olyan elismerések szegélyezik, mint a Déry Tibor- vagy József Attila-díj, miközben a német irodalom és gondolkodás elmúlt ötszáz évének olyan, mégoly különböző szerzőit fordította magyarra, mint a Grimm testvérek, Novalis, Goethe vagy akár Günter Grass és Walter Benjamin. Az utóbbi években főleg klasszikus szövegeket fordít: 2013-ban kapott Janus Pannonius-díjat Gottfried von Strassburg Tristan című verses regényének fordításáért, a napokban pedig grandiózus munkára tett pontot Luther Asztali beszélgetéseinek publikációjával, melyet stílszerűen a Luther Kiadó ad ki – ebből hoz majd szemelvényeket, amiket hamarosan itt is olvashattok és fordíthattok majd.

Mivel ilyen szöveggel a műhely történetében még nem találkozhattunk, a kérdés- és problémairányaink is specifikusak lesznek. Márton László három ilyen irányt jelölt meg:

1. Szóbeliség és írásbeliség elhatárolása egy ránk maradt régi szövegben.
2. A szerzői észjárás, a közlési szándék rekonstruálása. Megértés vagy megfejtés?
3. Szemantikai eltolódások konkrét kifejezésekben, a nyelvállapot dinamikus változása közepette.

Ha tudálékoskodó-elméletieskedő teológiai traktátusok garmadáját várnánk, adjuk fel álmainkat: a fordító szerint „töményen életteli, néha kifejezetten vicces szövegekről van szó” ami kihat magukra a problémák megoldására is – aki ismeri Márton előadói stílusát, gyaníthatja, jól szórakozunk majd. A szövegek holnap kerülnek fel blogunkra, hogy hogyan zajlik egy ilyen műhely, azt itt mondjuk el, hogy kik vagyunk, azt meg itt.

Októberben újra műfordító műhely- ezúttal Tótfalusi Ágnessel

A Horizont Műfordító Műhely első őszi alkalmán kortárs francia irodalommal foglalkozunk. A műhelymunkát ezúttal Michel Houellebecq regényeinek fordítója, Tótfalusi Ágnes vezeti.

Milyen szövegeket fogunk majd lefordítani?

A kihagyhatatlan Houellebecq-részlet mellett, a marokkói születésű Muriel Barbery 2006-os L'Élégance du hérisson című regényének egy rövidebb passzusa kerül majd terítékre.

Mik lesznek a műfordító műhely harmadik állomásának főbb témái? 

Mindkét szöveghely közös pontja egyrészről a fokozottan nyomasztó hangulat, másrészről pedig a bonyolult, hosszú és a rövid tőmondatszerű szerkezetek váltakozása. Tótfalusi a fent említett mondatszerkezeti problémák mellett a szövegek által implicite és explicite kifejezett depresszió tematikáját járja majd körbe.

A két rövid részleten kívül pedig lesz egy kis meglepetés is: Tótfalusi Ágnes visz majd egyetlen, de nehéz mondatot a szerinte legszebb huszadik századi francia regényből, amit együtt fog majd lefordítani a jelenlévőkkel.

1.

„L’excitation de son père était retombée, il mâchonnait son saint-nectaire avec aussi peu d’enthousiasme que le cochon de lait. C’est sans doute par compassion qu’on suppose chez les personnes âgées une gourmandise particulièrement vive, parce qu’on souhaite se persuader qu’il leur reste au moins ça, alors que dans la plupart des cas les jouissances gustatives s’éteignent irrémidiablement, comme tout le reste. Demeurent les troubles digestifs, et le cancer de la prostate.
À quelques mètres sur leur gauche, trois femmes octogénaires semblaient se recuillir sur leur salade – peut-être en hommage à leurs maris défunts. L’une d’entre elles tendit la main vers sa coupe de champagne, puis sa main se rabattit sur la table; sa poitrine se soulevait sous l’effort. Au bout de quelques secondes elle renouvela sa tentation, sa main tremblait terriblement, son visage était crispé par la concentration. Jed se retenait d’intervenir, il n’était nullement en position d’intervenir. Le serveur lui-même, posté à quelques mètres, qui surveillait l’opération d’un regard soucieux, n’était plus en position d’intervenir; cette femme était maintenant en contacte direct avec Dieu. Elle était probablement plus proche de quatre-vingt-dix que quatre-vingts.”

(Michel Houellebecq: La carte et le territoire)


2.

„Je me souviens de toute cette pluie... Le bruit de l’eau martelant le toit, les chemins ruisselants, la mer de boue aux portes de notre ferme, le ciel noir, le vent, le sentiment atroce d’une humidité sans fin, qui nous pesait autant que nous pesait notre vie: sans conscience ni révolte. Nous étions serrés les uns contre les autres près du feu lorsque, soudain, ma mère se levait, déséquilibrant toute la meute; surpris, nous la regardâmes se diriger vers la porte et, mue par une obscure impulsion, l’ouvrir à la volée.
Toute cette pluie, oh, toute cette pluie... Dans l’encadrement de la porte, immobile, les cheveux collés au visage, la robe détrempée, les chaussures mangées de boue, le regarde fixe, se tenait Lisette. Comment ma mère avait-elle su? /................../
Est-cela, l’amour maternel, cette intuition au cœur du désastre, cette étincelle d’empathie qui demeure même quand l’homme en est réduit à vivre comme une bête? C’est ce que m’avait dit Lucien: une mère qui aime ses enfants sait toujours quand ils sont dans la peine. Pour ma part, je n’ai guère d’inclination pour cette interprétation. Je n’ai pas non plus de ressentiment envers cette mère qui n’en était pas une. La misère est une faucheuse: elle moissonne en nous tout ce que nous avons d’aptitude au commerce de l’autre et nous laisse vides, lavés de sentiments, pour pouvoir endurer toute la noirceur du présent. Mais je n’ai pas non plus de si belles croyances; point d’amour maternel dans cette intuition de ma mère mais seulement la traduction en gestes de la certitude du malheur. C’est une sorte de conscience native, enracinée au plus profond des cœurs, qui rappelle qu’à de pauvre hères comme nous, il arrive toujours par un soir de pluie une fille déshonorée qui s’en revient mourir au foyer.”

(Muriel Barbery: L’élégance du hérisson)

Műfordító műhely a FISZ-táborban

Az idei visegrádi FISZ-tábort sem ússzátok meg sorozatunk programjai nélkül. A Horizont Műfordító Műhely nyári kiadását Gerevich András tartja július 25-én 15 órakor. Gerevich András 1976-ban született, költő, író, szerkesztő, drámaíró, forgatókönyvíró, és nem utolsósorban műfordító is, idén Babits-ösztöndíjas, versfordító műhelyek gyakorlott vezetője. 1997 óta négy önálló kötete jelent meg, a legutolsó az idei Könyvhétre, Tizenhat naplemente címmel. Teljes kötetet fordított Philip K. Dicktől, és David Lynchtől, szerkesztett s részben fordított skót költészeti antológiát és egy Heaney-válogatáskötetet, fordításai többek közt angol, ír, kanadai költészeti antológiákban szerepelnek. Idén nagy kedvencéhez, a nemrég elhunyt Seamus Heaney-hez tér vissza: az ír költő Human Chain című, utolsó kötetét fordítja a Babitsnak köszönhetően.

A táborra szánt feladat, hogy mindenki, aki részt szeretne venni a szemináriumon, fordítson le legalább egy verset a háromból, de persze ha teheti, fordítsa le mind a hármat. Kérlek küldjétek el a fordításaitokat Gerevich András email címére: andras.gerevich(kukac)gmail.com 

1.

Lucille Clifton

„i am accused of tending to the past”

i am accused of tending to the past

as if i made it

as if i sculpted it

with my own hands. i did not.

this past was waiting for me

when i came,

a monstrous unnamed baby,

and i with my mother’s itch

took it to breast

and named it

History.

she is more human now,

learning language every day,

remembering faces, names and dates.

when she is strong enough to travel

on her own, beware, she will.

+++

2.

Lawrence Ferlinghetti

In Goya’s Greatest Scenes We Seem to See . . .

In Goya’s greatest scenes we seem to see

                                           the people of the world   

       exactly at the moment when

             they first attained the title of

                                                             ‘suffering humanity’   

          They writhe upon the page

                                        in a veritable rage

                                                                of adversity   

          Heaped up

                     groaning with babies and bayonets

                                                       under cement skies   

            in an abstract landscape of blasted trees

                  bent statues bats wings and beaks

                               slippery gibbets

                  cadavers and carnivorous cocks

            and all the final hollering monsters

                  of the

                           ‘imagination of disaster’

            they are so bloody real

                                        it is as if they really still existed

    And they do

                  Only the landscape is changed

They still are ranged along the roads   

          plagued by legionnaires

                     false windmills and demented roosters

They are the same people

                                     only further from home

      on freeways fifty lanes wide

                              on a concrete continent

                                        spaced with bland billboards   

                        illustrating imbecile illusions of happiness

                       The scene shows fewer tumbrils

                                                but more strung-out citizens

                                                                     in painted cars

                               and they have strange license plates   

                           and engines

                                           that devour America

+++

3.

Alice Fulton

Yours & Mine

Through your lens the sequoia swallowed me   

like a dryad. The camera flashed & forgot.

I, on the other hand, must practice my absent-

mindedness, memory being awkward as a touch   

that goes unloved. Lately your eyes have shut

down to a shade more durable than skin’s. I know you   

love distance, how it smooths. You choose an aerial view,   

the city angled to abstraction, while I go for the close   

exposures: poorly-mounted countenances along Broadway,   

the pigweed cracking each hardscrabble backlot.   

It’s a matter of perspective: yours is to love me   

from a block away & mine is to praise the grain-

iness that weaves expressively: your face.

Műfordító micsoda? Bemutatjuk a Horizont Műfordító Műhelyt

Mi a túró az a Műfordító Műhely?

A FISZ mostantól nyár kivételével minden hónapban egy alkalommal (terveink szerint mindig szerdán) interaktív műfordító műhelyt rendez, ahol váltott műhelyvezetők (rutinos műfordítók) segítségével mindig más nyelvből fordítva, mindig más fordítási nehézségeket, problémákat feldolgozva gyakorolhatnak majd a résztvevők.

A fél világ halálra csépelte már az „interaktivitás” szót, félrebeszélés helyett megmondanátok, hogy ez most itt konkrétan mit jelent?

Ha szofisztikáltabb dakota bölcsek lennénk, valahogy így fogalmaznánk: az otthon külön-külön megfőzött levest együtt kóstolgatjuk majd, aztán megbeszéljük, kié miért finom, és/vagy milyen fűszerrel lehetne (még) finomabbra csinálni. A fazékból kiszállva ugyanez: az aktuális műhelyvezetők egy-egy fordítási problémát modellező rövid szöveget adnak majd fel otthoni feldolgozásra, amit aztán az est alkalmával bőven lesz alkalom apróra kibeszélni: a műhelyvezető elemez, javasol, ajánl (nem megmond) a műfordító-tanonc felolvas, átgondol, átdolgoz, ellentmond, kérdez, és végül maga is javasol. Hogy ebből mi jön ki? Remélhetőleg érdekes viták, több lehetséges megoldással, hosszú távon meg a csapdákra előre gondoló, koncepciózus fordítók.

Jézusom, most akkor hat és fél órán keresztül kötött szótagszámú francia szonetteket kell fordítanom otthon, ha részt akarok venni? De hát még matekoznom kell a gyerekekkel, meg megvenni az oldalast a hentesnél, vagy haljon éhen a család?

Arra kérjük a műhelyvezetőinket, hogy rövid, de problematikus szövegrészeken mutassák be, milyen – olykor nagyon egyszerűnek tűnő – dilemmák gondolkodtatják el őket leginkább fordítás közben. A fordítandó szövegek tehát szándékunk szerint olyannyira nem terjedelmesek, hogy soha nem lépik túl a két oldalt – elsőre egészen konkrétan egy A4-est, három mini-szöveget adunk majd föl Nádasdy Ádám műhelyére, szóval no para.

Hol találhatom meg a szöveget, amit le kell majd fordítanunk?

Mindig külön posztban mellékeljük majd, ahogy ezúttal is.

Tegyük fel, hogy zoknimosás és Dél-Ázsia földrajzának bemagoltatása között szakítottam fél órát a szövegrészek magyarítására, hova kell mennem?

A rendezvény állandó helyszíne a RoHAM Bar, Facebook-oldaluk itt, térképen meg itt találhatod meg őket.

És mikorra jöjjek?

A rendezvény 19.00-kor kezdődik majd, de már előtte jöhetsz: ha máskor nem értél rá, itt elszotyolázhatsz a fordítandó szöveggel és egy üres papírral már a rendezvény előtt is, s ha egyiket sem hoztál, adunk.

Már csak a lényeget nem mondtátok: mikor lesz az első alkalom?

Május 28. (szerda) 19.00; elsőre angolból fordítunk, kalauzunk pedig Nádasdy Ádám lesz. Jó kezekben lesztek.